Utazás Scicli-be és első tapasztalatok

Kedves Mindenki!

Hadd meséljek Nektek kicsit arról, hogyan is jutottam le Sziciliába, Scicli-be!

Ott hagytam abba, hogy a Torre Pellice-i szeminárium után szeptember 6.-án, kedden elindult mindenki a helyére, ahol majdnem egy évig leszünk.

Itt szeretném most felvenni a fonalat és tovább mesélni a történetet!

De előtte itt egy másik olasz sláger, Ligabue-tól! :)

Közel egy napos út várt ránk, Sziciliába utazókra. Nem tudom pontosan hányan utaztunk együtt, körülbelül 15-20 emberre emlékszem, az út utolsó részét külön is kellett megtennünk! Az utazók 3 nagy táborra oszlottak: az egyik csapat (kb 6-7en) Palermóba utaztak, a másik csapat (mi) szintén hasonló számban Scicli-be mentünk, a maradék ember pedig különböző helyekre, például Riesi-be vagy Vittoria-ba mentek.

Szóval a busszal, ami Torre Pellice-be indult, egészen Pinerolo-ig mentünk, ami kb. 20 percbe telt, majd onnan együtt tovább vonatoztunk Torinóba, körülbelül 40 perc alatt ezt is teljesitettük, majd  egy sokkal hosszabb vonatút várt ránk, egészen Nápolyig! (5 óra volt az út) Nápolyba gyorsvonattal mentünk, ami alatt nem a magyarországi gyorsvonatot értem! J Néhány szakaszon 300 km/órával is suhantunk, ezt a vonaton elhelyezett tájékoztató monitorokról tudtuk leolvasni. (hasonlóak az otthoni elővárosi vonatok monitorjaihoz)

A maximum sebesség, amit láttam ezen a monitoron, 300km/h volt!

Ezen a képernyőn a sebesség mellett még számtalan más dolog is helyet kapott: időjárási információk, a becsült hátralévő idő, reklámok,  térkép a vonat jelenlegi helyzetével, stb… Rengeteg cuccunk volt, a legtöbb fiú aki velünk tartott, már leült a helyére és nehezen kászálódott volna ki onnan, szóval én pakkoltam fel mindenki cuccát a csomagtartó részre! Sokszor kicsinek bizonyult a tartó, vagy inkább a csomag volt elképesztően nagy, ezért a keskeny folyósón kellett megoldanunk a tárolásukat, ülések közé és alá bepréselve, néhány utas kellemetlenségére.

A vonat csak Milánóban, Rómában és Nápolyban ált meg és Milánóban például irányt is változtatott. (értsd: beálltunk a milánói állomásra, majd háttal utaztunk tovább! Direkt olyan helyre ültem, ami a menetirány felé néz, igy többet is láthattam volna az utazásból, de amiatt, hogy megfordult a vonat menetiránya, végeredményben feleannyit sem láthattam az útból, háttal utaztam, emellett sokszor azt sem láttuk, merre vagyunk, hiszen az utazás nagy része este zajlott.

Épp Milánó és Róma között félúton lehettünk, amikor a Nap kezdett nyugovóra térni. A ferde, őszies jellegű napsütésben láttuk, hogy messzebb egy vihar tombol, de a vonat útvonalát még nem keresztezte. Később szivárványt is láttunk! 

Azt mondták, Rómában állni fogunk olyan 5 percet, ezért elhatároztam, hogy legalább a lábamat beteszem Rómába, ha nem is töltök ott több időt pár percnél. A többiek is le szerettek volna szállni, cigizni. Elmondhatom, hogy Rómába is betettem a lábam, bár akkora volt a vonatállomás, hogy nem láttam semmi egyebet a városból! Az évem során mindenképp szeretnék ellátogatni több napra Rómába és arról is irni Nektek!

Azt hiszem, fél 9 körül járhatott az idő, besötétedett és én sokszor elgondolkoztam azon, hogy vajon most a sok alagút egyikében utazunk, vagy csak olyan sötét van, hogy semmit sem látunk? Tudjátok, amikor bent világos van, lámpafény, kint pedig sötét, csak a benti dolgok visszatükröződését látod, semmi egyebet.

11 óra körül elértük Nápolyt. A hatalmas vonatállomás is kezdett álmosodni, mivel a karbantartókon, poggyásszállitó sofőrökön és néhány utason kívül, na meg persze Rajtunk és pár másik utason kivül senki sem volt az állomáson. Persze nem volt idegen számunkra az a pár gépfegyveres katona, akiket láttunk még az állomás területén, (Magyarországon is egyre több helyen vannak), jelezve, hogy sajnos ide is elért az egész világot érintő „változás szele”.

A pályaudvar kivülről, a bejárattól rögtön balra a katonai Jeep

Éjfél előtt pár perccel szálltunk fel a Catania-ba tovább induló vonatunkra. A vonat szinte teljesen az előbbi ellentéte volt: lassabb volt, szegényesebben feleszerelt, csendőrökkel is rendelkező, couchettes (ágykabinos) vonatra szálltunk fel. Volt még nálunk néhány sör, amit szivesen megittunk volna együtt, de mivel a vonatot egy ponton ketté választották, a két csapat (Palermóiak is mi) külön vagonba kellett szálljunk! (olyannyira külön vagonba, hogy a vonat két felében kaptunk helyet és egy sör elfogyasztása után (amit a csendőrök szintén nem néztek jó szemmel) mindkét csapatnak be kellett mennie a saját kabinjába és nem volt átjárás. Ekkor találkoztunk utoljára a Palermói csapattal, köztük Marcival, akit a Torre Pellice-ben töltött pár nap alatt nagyon megkedveltünk!

A pályaudvaron minden vágány előtt TV megy hirekkel!

A kis poggyásszállitó kocsi

Az Appenini-félsziget és Szicilia között nincs vasúti híd, ezért az egész vonatot felteszik egy nagy kompra, és igy viszik át a túloldalra. Megkérdeztük a kallert, hogy kb. mikorra várható a tengerre szállás, ő erre azt válaszolta, hogy kb hajnal 4 és 5 között számithatunk rá. Tehát kicsit fáradtan mindannyian nyugovóra tértünk, én magam 3 lánnyal aludtam egy kabinban, két emeletes ágy foglalt helyet, kevés beszélgetés után el is aludtunk. Fura volt igy utazni, mivel a vonat kanyarodott, gyorsitott, lassitott… és ha fekszel, ez teljesen más érzés, mintha ülsz. Sokszor fel is ébredtem emiatt a furcsa érzés miatt, pedig én aztán jó alvó vagyok!

A fekvőkabinban, az ablak tükröződéséből kb. ki lehet venni milyen volt, amúgy lehetetlen lett volna a kicsi hely miatt

Bumm-bumm. Bumm-bumm. Bumm-bumm… sistergés. Megálltunk, majd újra elindultunk. Füttyentések… Ezekre a hangokra ébredtem fel, kb. 5 óra felé. Világosodott már és a hajnali napfényben kirajzolódott a vasúti állomás nevét jelző, kék tábla: „Messina”. Tehát átaludtam a tengeri utazást! Azt mondták a többiek, felébresztenek! Messina Szicilia kapuja, rögtön az első állomás, miután átkeltünk a tengeren, sokaknak beugrik a név a Messinai-szoros kapcsán.

Én nem ébredtem fel, de a többiek azt mondták, ők sem láttak semmit a tengerből és le se lehetett szállni a vonatról, ezért nem is érte volna meg felkelni!

Tovább utaztunk Catania felé, szorosan a tenger mellett, majd nem sokkal a város előtt megpillantottuk ezt:

Az Etna távolról is hihetetlenül nagynak tűnik!

Gyönyörű látvány és hihetetlenül magas! Mindenképp el szeretnék az évem során jutni az Etnához, hogy több időt töltsek ott!

A kaller nem sokkal 8 előtt ébresztett egy „Buongiorno!” és egy ritka rossz minőségű, dobozos körtelé kiséretében, majd nem sokkal 8 után meg is érkeztünk Cataniába! Itt a Vittoria-hoz tartozó lelkész fogadott minket, majd lelépett a Vittoriához tartozó önkéntessel. Mi egy Martina nevű lányt kaptunk, hogy segitsen nekünk megvenni a buszjegyeket Scicli-be, mondanom sem kell, az olasz sztereotipiák netovábbja volt: aranyos, 25-30 éves lengén öltözött, szórakozott nő, kevés angoltudással. Épp, hogy megtaláltuk a jegyirodát és megvettük a jegyeket, kideritettük, hogy melyik busz megy Scicli-be, már indultunk is a busszal, ő elköszönt tőlünk, elméletileg még találkozunk majd vele az év során!

Catania belvárosa

Catania a nagyobb városok közé tartozik, ahol inkább a betondzsungel és a nagy kikötő a jellemző. Na meg a McDonalds, mert még itt is van! Nem is beszélve a sok különböző nemzetiségű emberekről! És persze a tenger. Ahányszor megláttuk (akár a vonatról, akár a buszról), nem tudtuk levenni a szemünket róla, annyira gyönyörű! (holott rendszeresen járunk le a tengerpartra mostanában itt, Scicli-ben, ez azóta sem változott!)

Képek az utazásról

Az utunk további része filmekbe illő, kanyargós szerpentinutakon és kis idilli településeken vezetett keresztül, majd Modica és majdnem 2 óra után egy különlegesen szép, medencében elterülő település fölött vitt az utunk…

Az otthonunk, Scicli

Pár perccel később, csak a város kezdetét jelző tábla láttán tudtuk meg, hogy ez a város nem lesz más, mint az otthonunk egy évig!

Scicli („Sikli”) számomra a tökéletes város: a maga 26.000 lakosával valódi mediterrán élmény számomra, keskeny sikátoros utcákkal, egységes házakkal, pálmafákkal, a „mindenki ismer mindenkit” feelinggel meg persze a végtelenül közvetlen és kedves helyiekkel!

Egy sétálóutca, rögtön a buszmegálló mellett, ahol leszálltunk

Az igazat megvallva, nem gondoltam, hogy egy hozzám ennyire közelálló városban leszek majdnem egy évig! Számitottam rá, hogy mivel Szicilia, ezért jobban hasonlit az európaiak fejében kialakult „olasz életérzéshez”, amit én is meg szeretnék tapasztalni, de a város minden várakozásomat felülmúlta!

Az egyik domb, ami Scicli fölé magasodik, rajta az egyik templommal

Nehezen tudom szavakba önteni mindazt, amit itt tapasztalok lassan egy hónapja, annyi mindent szeretnék Veletek megosztani!

Az emberek, a város, a szokások, a tenger és még megannyi más megérdemel 1-1 külön részt!

Na de a lényegre:

A város tulajdonképp egy medencében foglal helyet, kisebb-nagyobb dombokkal-hegyekkel körülvéve! A dombokra és hegyekre kanyargós szerpentinutak vezetnek fel! Ragusa megyében található. Sziciliában 9 megye (vagy provincia) található, a megyeszékhely neve és a megye neve pedig mindig ugyanaz. (tőlünk 25 km-re fekszik a megyeszékhely, Ragusa)

Szicilia a 9 megyével

Van egy vonatállomásunk is, de az olaszok elég negativ pletykát terjesztenek a sziciliai vonatközlekedésről, azt mondják: „ha el akarsz jutni valahová Sziciliában, ne vonattal tedd!”. Talán ez is lehetett az oka annak, hogy Cataniából idáig busszal jöttünk…:P

Kb. 10 percre van Scicli-től a két legközelebbi tengerpart, Donnalucata és Sampieri. Ezek közigazgatásilag Scicli-hez tartoznak, de közöttük több kilóméternyi termőföld és egyéb dolgok fekszenek. Ezen kívül van még Pachino (ez az egyik „kapu” a migránsok számára) és még sok kisebb város a part mentén.

A Sampieri-part nappal és este

Donnalucata-part

partos szelfi Hajnival :)

Ezek a strandok szabadstrandok, nem kell belépőt fizetni és elég jó karban vannak tartva, a szemetet leszámitva. Szinte minden helyen, ahol eddig Olaszországban jártam, azt láttam, hogy nem forditanak elég figyelmet a rendszeres takaritásra.

A Donnalucatai part menti sétáló rész, pálmafákkal

Visszatérve a városhoz, amennyire kisvárosnak számit, annyira zajos! Az utca, amire a mi házunk néz, kifelé vezet a városból, ezért szeretnek Forma 1-es pilótásdit játszani az olaszok, legyen kismotorjuk, robogójuk, autójuk vagy akár teherautójuk! Az egyik fő zajforrás pedig ezeknek a járgányoknak köszönhető:

Rengeteg ilyen kis háromkerekű szeli az utcákat, a legtöbb gyümölcsöket, zöldséget, egyéb árukat szállitanak

Ha már a házunknál tartunk: két önkéntesház van Scicli-ben amit igénybe vettünk, hárman (én, Nora és Hajni) itt vagyunk, Scicli nyugati részén, a többiek (Lisa és Hanna) az északi végén vannak, mindketten távolabb a belvárostól (ami igy is csak 5 perce van) Nekünk egy modern berendezésű, első emeleti ház jutott, tág nappalival, két wc-vel és egy zuhanyzóval, 3 szobával (mindegyikünk külön aludhat!) fűtéssel felszerelve és alattunk egy bár működik, mellettünk pedig egy kisbolt, szóval elég zajos, főleg nekem, aki a teljes csendhez és a teljes sötéthez van szokva éjjelente.

Ez itt a szobám  :) 

Annak ellenére, hogy jó alvó vagyok, majdnem mindig felébredek a kora reggeli nyitásra, ugyanis egy felengedhető fém „redőnyt” használnak a bolt bezárására (mindkettő „bolt”) amivel meglehetősen nagy zajt lehet csapni, amikor mozgatják!

A bár (földszint) és a lakásunk (első szint) a kék törölközőm épp szárad :)

A kisbolt az erkélyről

Erkélyünk is van, bár a legtöbb helyen (három) az utcára nyilik, nem valami jó kilátással, de legalább mindig tudok az új akciókról a közeli boltban!

Távolabb pedig pont látszódik a San Matteo templom! (eddig az egyik kedvenc helyem!)

A San Matteo templom egy ma már nem „működő” templom, viszont hatalmas méretével és szolid de elegáns falaival az egész város fölé magasodik, a legtöbb helyről látni a városból, mint ahogy az ablakomból is!

Hirdetőtábla, bal oldalon fent a templom

Scicli látképe a templom dombjának tetejéről... 

...és a templom a munkahelyem tetőteraszáról!

Aztán ott van a bár, ahová már annyiszor mentünk iszogatni a többiekkel, a Novantasette (97)! Kellemes hangulatú kis bár a város „buliközpontjában”, bár a bulizás itt nem a „annyit iszunk amennyit tudunk, majd hányunk és félholtan hazamegyünk”-et jelenti, úgy látom, az olaszok alapjában véve nyitott és közvetlen, életkedvelő és temperamentumos emberek, de bulizást illetően jobban visszafogottak, talán azért is, mert az utcákon bulizás és iszogatás közben is családias a hangulat, gyerekes párok tolják babakocsiban a babát este 11-kor, vagy kijön egyet sétálni az 50 éves mama is, ha úgy tartja kedve! Mindezt akár hétköznap este is!

Képek az esti hangulatról

Ilyen az élet pont a 97 előtt is, a sétálóutca tele van a különböző vendéglátóhelyek székeivel-asztalaival, ahol csomó ember üldögél vagy ballag épp, beszélgetnek, nevetnek és nem isszák le magukat a sárga földig! (már egy hónapja vagyok itt, de még nem láttam igazán részeg embert sehol, még az este legforgalmasabb utcájában sem)

A 97 belülről

És a zene! Hihetetlen mennyire jó zenét nyomnak a bárban, szerintem az egyik oka annak, hogy az előző önkénteseknek is ez volt a törzshelyük, hogy olyan jó atmoszférája van az egész helynek, amihez a zene is nagyban hozzájárul! Nem jellemző az olasz z,ene itt, viszont van reggae, rock, pop és sok más stilusú zene!

Mi a 97 előtti járdaszegélyen, mivel tele volt :P

Általában esténként találkozunk mind az öten és elmegyünk valamit inni a 97-be, vagy eszünk mondjuk egy pizzát a Piazza Bosaccán, vagy reggel iszunk egy kávét munka előtt ugyanabban az utcában! Emelett a Francesco Mormino Penna utcában (ahol a legtöbb bár van és ahol az éjszakai élet is zajlik) sok más kaja mellett igazi kemencében sütött klasszikus pizzaszeletet is vehetünk, ha nem vagyunk annyira éhesek, hogy megegyünk egy egészet.

És igen, a munkahelyem.

Ugyanezen az utcán megyek be dolgozni reggel vagy délután, attól függ melyik műszakban vagyok aznap: reggel 9-től délután 2-ig vagy délután 3-tól 9-ig dolgozok este és 2 szabadnapom van egyben pillanatnyilag hetenként. Általában felváltva kell mennem délelőtt és délután.

Később a munkahelyemről is fogok bővebben mesélni, képekkel bemutatva :)

A munkahelyem egy tinik számára fenntartott átmeneti szálláshelyen van, a Casa della Culture-ban, (Kultúra háza) ami a Mediterranean Hope projekt alá tartozik. Ez egy három emeletes (a negyedik a tető, ahová szintén ki lehet menni) ház, egy nagy közös helységgel a földszinten, a 3 emeleten a fiúk-lányok szállásaival, a földszint alatt kicsivel pedig az irodákkal. A 3. szinten foglal helyet a konyha.

Ez egy átmeneti szálláshely a fiatalok számára, amig meg nem csinálják nekik a papirokat, hogy tovább mehessenek az általuk kijelölt országba. Különböző kisebb sziciliai városból szállitják ide őket, majdnem mindet Pacchino-ból.

Jelenleg a fiúkkal, operátorokkal és velünk, önkéntesekkel együtt majdnem 50-en vagyunk a házban nap mint nap, az egész olyan, mintha egy hatalmas család tagja lennék!

A fiúk-lányok pillanatnyilag 36-an vannak. Azért irok igy róluk, mivel mindenki „ragazzi”-ként emliti őket, szó szerint „fiúk” de fiúkat-lányokat is jelent vegyesen. A legtöbben 16-18 év között vannak. Ők (ha egy családhoz akarjuk hasonlitani a dolgot) a gyerekek, húgok, öcsikék.

Aztán ott vagyunk mi, önkéntesek. Én, Hajni és Nora. (Lisa és Hanna az óvodában dolgoznak) Azért is volt szükségük önkéntesekre, mert mi könnyebben kapcsolatot tudunk teremteni velük, mint az operátorok, akik idősebbek. Mi vagyunk a nagyobb gyerekek, fiatal felnőttek, bátyák és nővérek, akik már tudnak vigyázni magukra és a kisebbekre egyaránt.

Az egyik útszéli templomocska a Bosacca téren

Végül az operátorok, tulajdonképpen a főnökeink, de mégsem. Sokat dolgozunk ugyanazon a munkán közösen, közvetlen kapcsolatot ápolunk velük és ha valamit nagyon nehéznek vagy esetleg megalázónak találunk, mondhatunk nemet is nekik. (egyszer nem fordult még elő) Vannak köztük fiatalabbak (20-30 évesek) és öregebbek (40-50 évesek) is. Ők a szülők.

Szociális munkások, könyvelők, szakácsok, pszichológusok, karbantartók, tanárok és még megannyi különböző szerepet töltenek be ezeken kívül, nagyon is jól! Most pedig engedjétek meg nekem, hogy röviden irjak azokról az emberekről, akikkel együtt dolgozunk!

Először is itt van Gerardo, a mi „közvetlen felettesünk”, egy szerintem 50 év körüli, igazi olasz mentalitású férfi, hangos és artikulált beszéddel, heves gesztikulációval és alapvetően jó fej, de ha kell nagyon szigorú tud lenni! Amennyire megfigyeltem, főleg szabadidős tevékenységeket bonyolit le a fiataloknak, például elviszi őket (és valamikor engem is) egy focipályára focizni!

A fiúk focizás közben

Giovanella: Egy hasonló korú nő, ő a ház igazgatója, a legtöbbször az irodájában látom, vagy programoknál van velünk. Egy nemrég Scicli-ben (ugyanazon a fő utcán) megrendezett Lampedusa-i megemlékezésen „vezette” a műsort, szólitotta fel a különböző embereket, hogy mondjanak beszédet. Komoly természetű, de szimpatikus ember.

Giovanella ahogy épp beszédet mond a Lampedusai áldozatok tiszteletére

Mauro: Az egyik „szakács”. Nem hiszem, hogy tényleg szakács végzettsége van (a többiek azt mondják, hogy talán valamiféle ápolói iskolát végzett) 30-on éves férfi, elég sokat dolgozunk és beszélgetünk és dolgozunk együtt a konyhában reggelinél, ebédnél, vacsoránál. Vele van az egyik legjobb kapcsolatom, angolul is egész jól tud beszélni, de csak akkor, ha muszáj (miattunk). Temperamentumos, vicces és jó kapcsolatteremtő, szerintem pont megfelel a „az olasz középkorú férfi” sztereotipiának!

Erika: a másik szakács(nő). 40-es évein járhat, igazi „konyhásnéni”, magas és erőteljes hanggal és kicsi termettel. Nem találkozom vele sokat, Mauro többször van a konyhában, úgy néz ki csak kisegiti néha.

Piero: 30-on éves férfi, a ház könyvelője, ő kezeli a pénzügyeket. Jó fej, közvetlen és ő tud a legjobban az operátorok közül angolul, több problémában is segitett már nekünk.

Valentina: szervezéssel foglalkozik, inkább csak az irodából irányit, 30-on éves nő. Kedves mosolygós, csendes nő.

Valeria: (nem csak a nevükben) hasonlitanak egymásra Valentinával, hasonló személyiségűek, korban is hasonlóak lehetnek, ő az egyik nagyfőnök, mint kiderült, ő bonyolitja le a fiatalok elszállitását Pacchino-ból Scicli-be. Keveset van a házban.

Redw/van (Red one? :D ): 40-en éves férfi, muszlim vallású, arabul és franciául is beszél, nyitott és közvetlen, keveset van bent, főleg a délutáni órákban látom.

Concetta: 30-as évei végén járó nő, szintén keveset van bent, kedves és ő is jól tud angolul.

Ivana: Szűk egy hete lett operátor, előtte olaszt is tanitott nekünk, szerintem az egyik legfiatalabb az operátorok között, 29 éves.

Ahogy látom, köztük is közvetlen kapcsolat alakult ki, például egyik este egy másik asztalnál iszogattak-eszegettek a 97-ben mellettünk, vagy találkoztunk már a pizzériában is!

Éppen mostanában kezdünk bele különböző projektekbe, például hét elején zenélős délutáni elfoglaltságot fogunk tartani a fiataloknak, a hétvégén elméletileg megveszik a hangszereket is! (lesz GITÁRR! :D)

Az egyik kávézó épülete fent, és a Piazza Italiano (Olasz tér) lent

Alapjában véve tetszik a munkám, bár az is igaz, hogy még kevés dologgal biznak meg minket, nincs annyi feladatunk, néha lehetne több, bár ez biztosan változni fog az elkövetkező pár hétben! Örülök, hogy nagyobb gyerekekkel foglalkozom, nem óvodásokkal, több lehetőségem van kapcsolatot épiteni velük! A nyelvet is kezdem megszokni, rohamosan bővül a szókincsem és minél többet beszélek olaszul, annál biztosabb vagyok magamban!

A következő részben bővebben mesélni fogok Nektek a Scicli-ben töltött első egy hónapomról és az itteni életről!

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!